Terescsényi Endre emlékkiállítása – PSVK – 2013. március 22.

A kiállítás megnyitón elhangzott:

Terescsényi Endrére emlékezünk, Bandi bácsira emlékezünk, a rajztanárra emlékezünk, a repülősre emlékezünk, az oktatóra emlékezünk, a pilótára emlékezünk.

10 éve már, hogy csak emlék..

Az emlékek színei, viszont idővel elhalványulnak.

Életünk rövid szakaszában megélt közös pillanatokat egymással megosszuk, vagy magunkba zárjuk, ezért ismerjük meg az alkotó művész munkáit. Elevenítsük meg a emlékek tompa színeit. Evilági létünk alapja az anyag. Addig él köztünk valaki, amíg kézzel fogható, tárgyi bizonyítékok kötnek hozzá. Az emlékek mulandósága és az anyagi lét mégis ebből az egy világból való. Lelkiismeretünk feladata, hogy röpke életünket meghosszabbítani szándékozzuk. Mikor más életével, emlékével tesszük ugyanezt, akkor önzetlenül cselekszünk, hagyományt teremtünk.

Adózunk Bandi bácsi emléke előtt.

Úgy gondolom, sokkal tartozunk. Miért is?

Azzal, hogy ennyien, szép számmal eljöttünk erre a kiállítás megnyitóra, bizonyos értelemben Terescsényi Endrével, ki-ki Bandibcsival szeretne találkozni, megismerkedni. Egyben igyekezzünk azok számára is értéket közvetíteni a kiállítás segítségével, akik személyesen nem találkozhattak, vagy nem ismerték közelebbről a személyét, személyiségét.

Súlyos gondolataimmal az emlékkiállítás lényegére próbáltam rávilágítani.

Amit a falakon láthatunk több annál, amit akár egy személyes találkozáskor elmondhatnánk egymásnak. Akarom mondani – más. A képeken keresztül betekintést kínál számunkra az alkotó saját világába. Amit szavakkal csak a költő tud megfogalmazni, azt a festő képekben igyekszik kifejezni.

Magasztos gondolatnak tűnik, de vizsgáljuk meg alaposabban a képeket.

Munkásságában egyfajta kettősséget vélek felfedezni. A kiállítás rendezésben bizonyára észre is vették, hogy a két egybefüggő fal egymással szemben helyezkedik el. Az egyiken láthatjuk a „nagy munkákat”, festményeket, vele szemben, pedig az „apróságokat”, vázlatokat. A minőség jelző, éppenséggel részben igaz lehetne, viszont a kivitelezés szempontjából, a KIFEJEZÉS, a gondolatiság szempontjából egyenrangúnak tekintem. Ha már a képek elemzésére sodortam gondolataim, térjünk rá részletesebben a további munkákra. Azzal kezdeném, amit nem tudtunk kiállítani. A lehetőségekhez mérten igyekeztünk a munkásságát keresztmetszetben bemutatni, viszont így is számos alkotás kimaradt. Egy vetítés segítségével a tanulmányrajzait, festményeit és a fotózás terén szerzett tapasztalatait mutatjuk be.

1978-ban egy pedagógiai szaklapban közzétettek egy cikkét, melyben Fotó a rajzórán című kísérleti oktatással próbát tett a gyerekek vizuális látásmódjuk fejlesztésére. A cikkben szereplő tapasztalatok szerint – a fényképezőgép keresőjének tudatos használata, magyarul KOMPOZÍCIÓs érzék fejlesztése, egy 10 tanórás tanterv keretén belül eredményes volt, így esett meg, hogy ez alapján módosították az akkor érvényben lévő tantervet.

A vizuális nevelés nem a művészettörténet biflázásánál kezdődik, hanem ott, ahol a nézi-nézi, de nem látja kifejezést már elfelejthetjük. A látott, tapasztalt világ mögötti tartalmat felfedezni hivatott egy nyitott elme. Egy gyermek elménél, viszont aligha nyitottabb egy fölösleges tartalmakkal terhelt felnőtt elméje. Hogy ne egy feneketlen kút alapja legyen egy nyitott, ifjú elme, ahhoz megfelelő módon kell előkészíteni azt.

Sajnos, akkor és most is, túl korán tömik a fiatalok fejét fölösleges információkkal. Egy ilyen túl korán telítődött makacs fej, például az igazi rossz gyerek. Sokan emlegették (akarom mondani MEGemlegették) Bandibácsi fegyelmezési módszerét, de hát mit lehetett tenni a túl korán telítődött kemény kobakokkal…

A kitérő után visszakanyarodva a vizualitás ösvényére – a két nagy fal különbözőségére vonatkozóan – én is hangsúlyozom, hogy modernkedni, csak annak szabad, annak a tollából hiteles, aki végig járja a tudáshoz vezető összes lépcsőt.

A tapasztalat szerinti tudás, nem más mint úton maradni, mindig csak a következő lépcsőfokot megtalálni.

Mi sem bizonyítja legjobban, mint a terem kersztjében álló Vágyak című mozaik, ami most először kerül a nagyérdemű elé. A „játékos” falon lévő munkák bizonyítják, hogy a kísérleti szándék még a kései munkáiban is elevenen él. Most átnyúlnék az oldal falon látható tanulmány rajzokhoz, valamint a bejáratnál fogadó önarcképhez, és ahhoz a számtalan rajzhoz, amelyen a megszerzett tudás tökéletes formában kifejezésre kerül.

Minden képi megjelenítés alapja a kompozíció. Az Urbán Erikáról készített fotó tárgya „csak” egy arc, kevés képi eszközzel megfogalmazva. Viszont a vetítésen láthatjuk a számos képkocka próbálkozást (a jó kép kiválasztása ugyanolyan fontos, mint annak elkészítése, hiszen pl. egy gyenge kompozíció elronthat egy minden másban tökéletes képet), így sikerült evvel a képpel díjat elnyernie.

Az alkotás utáni vágyát, egy általa említett gyerekkori történettel magyarázta. Édesapja Kiskunfélegyháza rendőrkapitányaként a háború évei alatt nem éppen a művészi szabadság eszmeisége kötötte le. Ebből kifolyólag, mikor gimnazistaként lelkesen mutatva a naplementéről készített festményét, a következő kritikát kapta – tükörtojás, spenóttal. A nem várt fogadtatása első alkotásának, nem várt ambícióval töltötte el. A „csak azért is” – erősebb volt mint a „józan ész”. Az általános iskola éveiben Szlabóczky Emil a képzőművészeti egyetemet végzett, a kor neves művésztanár pártfogása alá került. Vízhányó Károly egykori rajztanárától, viszont annak festőállványát örökölte meg, mindez bizonyíték arra, hogy jól döntött.

Diákként a piarista gimnáziumban végzett, majd azt követően a félegyházi tanítóképző főiskolára jelentkezett. A tanítóképző elvégzését követően a Képzőművészeti Főiskolára is jelentkezett , ahol mestere a máig vitatott értékrendű szocreál képviselőjeként, de igen tehetséges Domanovszky Endre volt. Beszámolói a főiskolás éveiből, mindig a termékeny nyári, egy hónapig tartó alkotótáborokban csúcsosodott. Lelkesedés, tehetség és ambíció kevés volt. A művészi pálya itt mégis megtört – a háború közbeszólt. Mindezen tanulmányokat követően 1943-ban a pápai Ludovika Repülő Akadémiára jelentkezett. A repülés szerelme lett. Ahogy ő mondta: a felszabaDÚLÁSt követően, kereseti forrásként Jászszentlászlón, majd Cegléden dolgozott tanítóként. Időközben a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz- földrajz szakán végül is levelező szakon befejezte tanulmányait. Visszatérve Félegyházára 1949-től a Petőfi Sándor Általános Iskolában egészen nyugdíjba vonulásáig dolgozott – a tanítás szerelmese lett.

Városunk életében BANDIBÁCSIT sokan a félegyházi polgári reptér alapítójaként, sokan gépkocsivezető oktatóként ismerték, sokan  a Holló László Képzőművész Kör oszlopos alapító tagjaként, három évtizednyi vezetőjeként ismerik. Művészeti vezetése alatta a kör elnyerte a közösségi Nívó-díjat 1988-ban. Személy szerint 1995-ben Pilinszki–díjat kapott, 1997-ben Holló László díjjal jutalmazták.

A fő falon látható, kollégájának Móczár Károlynak festménye, amin munka közben láthatjuk. Mellette Pászthory Lajos szobrászművész, róla készült mintázásának patinázott gipsz öntvénye látható. A szobrászművész a tagja volt a Budafoki Mészáros László Képzőművészeti Egyesületnek, annak a közösségnek, amelyikkel a mai napig szoros kapcsolatban áll a Holló-kör. A két kör közös kapcsolatából alakult a Tiszaalpári Alkotótábort, melynek vezetőjeként, a tábor hírnevét, szakmai elismertségét erősítette.

A mellettem lévő falrészen láthatunk egészen a korai alkotásaiból (tudnádfürdői képek, Tempora mutantur et nos mutamur in illis= Az idők változnak és mi változunk velük című), szorosan mellette, a Naplementét követően az utolsó művét láthatjuk. Mikor befejezte a művet, a szokottnál alaposabban összecsomagolta a festő dobozát, amit azután már nem nyitott ki többet.

Hogy miért nem lett feltörekvő alkotó művész? Miért nem került a vezető művészeti élet véráramába? A túl kanyargós, rögös életút? Mert félegyházinak érezte magát?! Talán, mert tanítványaiban látta a perspektívát, talán a közösségi életben látta az alapokat. Hogy tudta átadni a tudást? Lehet tanítvány – elutasító, passzív, vagy befogadó. Bandibácsinak ahhoz volt érzéke, hogy mindezen típusnak megoldást kínáljon. Nem korlátozva az önálló feladat megoldásában senkit.

Többször emlegetett egy történetet is. Az oktató vitorlázó gépben egymás mögött két személy fér el. Elöl a tanítvány mögötte az oktató. Egy kezdő, tehetséges tanítvány botkormánnyal a kezében, tudva, hogy a mester mögötte a szinkronizált másik botkormánnyal a kezében, így a tanítvány biztonsában érzi magát.

Önbizalmát erősítve tanítványának vállára tette mindét kezét, ezzel a szavakkal „most már te irányítod a gépet” A történet végén megjegyezte, hogy azért a két térdével összeszorítva a botkormányt biztosította az irányítást a tanítvány tudta nélkül. Az önbizalom megerősítése, a tehetség kibontakozásában órási szereppel bír.

Mondjuk, hogy szigorú volt? Valóban. Ezzel együtt figyelme másokra irányult. Áldozatos önkéntes feladatot teljesített, amit a félegyházi alkotó közösségért tett. Tanítványaként sok-sok szavára emlékszem. Jószándékú segítő, atyai szavaira. A megnyitó elején említettem, hogy adózunk Bandibácsi emléke előtt. Csak úgy tudjuk tartozásunk leróni, hogy nem hagyjuk feledni emlékét.

A megnyitó gondolataim végére érve, már csak egy hang bejátszással tartozom. Egy üzenettel, ami leginkább a fiatalokhoz szól.

bejátszás – üzenet

Köszönöm megtisztelő figyelmüket – a kiállítást ezennel megnyitom.

Molnár István / Kiskunfélegyháza, Petőfi Sándor Városi Könyvtár / 2013. március 22.